alien: a nyolcadik utas a halál

„In space no one can hear you scream”

1979-ben ezzel a szlogennel futhattak össze a moziba járók, akkor még nem tudván, hogy Ridley Scott (Szárnyas fejvadász) filmje merőben új koncepcióval hozza el a tudat mélyére ható félelmet, mely egyszerre megborzongat, megbotránkoztat, megöklendeztet és nem utolsó sorban elgondolkodtat minden nézőt, bele értve még a legnaivabbakat és főként a horrorral szemben szűz embereket is.
Ekkora már a filmipar kezdett túl lenni Hitchcock-on, a gagyi szörnyfilmeken, az ördögűzős, kísértetes, sátános témán (Az ördögűző, Rosamary gyermeke) és elhagyván a borzasztóan lassú történetépítést, egy akkori mércével mérve gyors, könnyen fogyasztható (de csak a laikus nézőnek) és legfőképp félelmet gerjesztő művet rakott le a mit sem sejtő emberek elé. A plakátokon csak egy éppen szétnyíló tojás és az azt körülvevő feketeség látszott, nomeg felette, középen egy, azóta kultikussá vált cím…

A  L  I  E  N

A Nostromo teherszállító űrhajó a Föld felé halad 20.000 tonna rakományával és hét utasával, azonban a nyugodt utat megzavarja egy érthetetlen rádiójelzés, melyet a jármű fedélzeti computere, ANYA észlel, és ezért felébreszti az álmodókat. A kis csapat, Dallas kapitány (Tom Skerritt) vezetésével leszállnak a jeleket sugárzó holdra és találnak egy nagyon régi, valószínűleg idegen objektumot, és benne ezernyi, majdnem fél méteres tojást. Mikor visszatérnek a Nostromo-ra, tudtukon kívül magukkal visznek valami förtelmes dolgot…

Innentől gyakorlatilag minden sorom spoiler lesz, szóval aki még nem látta, az most szerezze be a filmet és rakja be a lejátszóba.

Ridley Scott, mint a film rendezője, H. R. Giger, mint az idegen kitalálója, Dan O'Bannon (1946-2009), mint a forgatókönyvíró és Jerry Goldsmith (1929-2004), mint zeneszerző. Ők együtt megalkották a tökéletes horror filmet: egy olyan horrort, mely képes idegesítően klausztrofób, kényelmetlen és feszült hangulatot varázsolni a szobánkba, odatapaszt a képernyőre és minden egyes elemével beleégeti magát az agyunkba. Ugyanakkor, aki képes túljutni az amúgy szenzációsan megvalósított rémisztgetésen, az megpillanthatja az idegen lény segítsége által bemutatott gonoszságot, amely mindenkiben ott rejtőzik, és torz tükörképet felmutatva köpi szembe az embert, azt az embert, aki ha akar gyönyörű verset ír, szobrot készít, szeretkezik és szeret, de leginkább a csillapíthatatlan hatalomvágy és a szó szerint vehető butaság a fő jellemvonása. A szinte gyönyörű részletességgel kidolgozott lény groteszk, undorító, gyomorforgató születése (amihez szükséges egy élet kioltása) egy jelképe az emberek világrajövetelének, savas vére pedig szimbolizálja mindazt a gonoszságot, mellyel annyi éveken keresztül egymást öltük, melyet például egy kard okozott a középkorban stb... és már csak a gondolata is a halált juttatja eszünkbe. 
A kiserkenő vér újabb halált szül…

Az űrhajó utasai szembesülnek az árulással, amit a saját cégük követett el ellenük, felhasználva egy robotot, akit szintén az ember teremtett (és még sehol sincs a 84-es Terminator a szörnyű jövőképével a gépek miatt), és amiért Ripley (Sigourney Weaver frenetikus alakításával) fel is teszi a kérdést (bár ez inkább a James Cameron féle Aliensben tűnik fel igazán): ki a rosszabb? A lények, akik nem tehetnek arról, hogy ennyire brutális módon jönnek világra, nem tehetnek róla, hogy egy társaság fel akarja őket használni, és Ash (Ian Holm), a robot is ugyanígy tiszta, hisz ő csak annyira gonosz, amennyire az alkotója; vagy a vezetőség, akik az egész ügy mögött állnak, és akik feláldozhatónak tartanak 6 embert csak a pénz és a hatalom miatt. Az ember az intelligenciájával megkapta a választás lehetőségét, míg egy ösztönösen gyilkoló élőlény csak próbál életben maradni.

Scott remekül használja a rendelkezésre álló karaktereket, akik egyszerűek, de vannak érzéseik, motivációik és olykor hibáznak is. A lény által pedig előtörnek személyiségük eddig csak alig-alig megmutatkozó oldala, pl Dallas kiszámíthatatlan viselkedése, vagy Ripley élni akarása, tüzessége és persze Ashnél, mint gép, a hidegsége. Vannak erre utaló jelek is, a lény megjelenéséig eltelt 1 óra alatt pedig bőven jut idő minden szereplőre.
A cselekmény levezetése, a történet bemutatása úgy gondolom, hogy filmes tananyagnak is bőven elmenne, s itt főleg arra gondolok, ahogy egyre inkább maga alá tud gyűrni ez a félelmetes atmoszféra, és ahogy egyre inkább elural az a nyomasztó érzés, ami a szereplőkön is végig fut (természetesen ehhez jól megírt párbeszédek, remek forgatókönyv és jó színészek is kellenek). Erre csak nagyon kevés rendező képes. Az űr végtelen fekete óceánja egy gát, hisz egy „parányi” űrhajón játszódik a film, és pont emiatt a fentebb már említett klausztrofóbiás érzés lesz úrrá rajtunk, aminek következtében csak azt vesszük észre, hogy rágjuk a körmünket. Ide tartozik még, hogy az űrhajó belső felépítése, a szobák, termek: mind azt tükrözik, hogy itt tényleg élnek páran. A kabinok ugyan fehéres színüek, de mindenhol van valami vicik-vacak, szemét, ruhák stb, ami még inkább hihetőbbé teszi az egészet. Az alsó szintek ezeknek szöges ellentétei: a gépház úszik a sötétben, mocskos és rideg, az idegen ráadásul pont ezt szereti. 79 tájékán ez mind jó pontnak számított a 99%-ban steril környezetet bemutató űrben játszódó filmek között.
Hadd jegyezzem meg Scott egyik zseniális ötletét, miszerint a mellkas-robbantós jelenetben, csak a szenvedő alany (Kane; John Hurt) volt beavatva, így minden, amit a képernyőn látunk, a színészek eltorzuló, megrémült arca valódi. A film egyébként ügyesen ugrál a különböző karakterek között és egy új néző számára csak a végén lesz egyértelmű, melyikük is éli túl. Abban az időben még nem volt bevett dolog a női hős, épp emiatt a film végi Narcissusbeli 10 perc, addig sosem látott érzelmeket, félelmeket volt képes kihozni az emberekből, hisz ki gondolná, hogy egy vékony, törékenynek látszó hölgy száll szembe az emberiség eddigi legborzasztóbb ellenfelével, ráadásul egy szál trikóban, meg egy kis bugyiban.
Van egy igen érdekes sci-fi vonala is a filmnek: vajon ki lehet a Space Jockey, hogyan kerülhettek a roncsba a tojások, vagy hogy egyáltalán kiké lehetett ez a roncs? Bár a történet szempontjából mindez másodlagos, mégis el lehet rajta filozofálgatni hátha valami csapda, vagy esetleg egy menekülő űrhajó, amely lehuzant, vagy talán ezen a holdon éltek ezek az alienek (bár a Bolygó neve: Halál erre választ ad: nem őshonos faj).

  Az utolsó jelenet szerintem egy nagyon szemét (de jó) húzás volt a készítőktől. A főhősnő nyugovóra tér, elül a zene és csak csönd van, és a nyílván késő este filmet néző ember (ki néz horrort napközben...) is menne már pihenni, viszont a sokkoló élmény után ki az, aki szeretné, ha álmaiban egy idegen szörny törne ki a hasából. Nyílván senki. A történet egy időre lezárul, de a mai horrorfilmekkel ellentétben egy kerek egészet alkot, nincs semmi csavar, vagy bevillanó kép a végén. 

A zene: Jerry Goldsmith egy fantasztikusan jó muzsikát komponált alá. Először elringat, majd borzongást kelt, egyszerre nyugtalanító és romantikus, és hiába nem marad meg az ember emlékezetében, ha bármikor újra hallja, akkor nyomban visszakerül a Nostromo nyomasztó légkörébe.

Technikai oldalról az utolsó robbanás effektet leszámítva, ami elég bénán fest 31 év után, nem nagyon tudok belekötni. A sötét világűrben úszó Nostromo sokkal valóságosabbnak hat, mint jó pár mai űrös alkotás. 

Remélem sikerült minden mozi fanatikusnak bemutatnom az Oscar-díjat nyert Alien másik arcát, és ha valaki emiatt újranézi (ha nem, az se baj), akkor picit talán el is gondolkodtatja egy kellemes rémisztgetés mellett arról, hogy milyen rohadék is tud lenni az ember.
Szerintem valahol itt kezdődik a valódi, minőségi filmgyártás.

 5/5