starcraft 2

12 év. Ennyi idő telt el a kultikus első rész megjelenése óta és most minden rajongó kezében ott lehet a folytatás, amely körül legalább akkora volt a felhajtás, az érdeklődés és vita, mint annak idején a Half Life 2-nél vagy a Doom 3-nál. Nem tudom mit érezhet most egy StarCraft rajongó, mert 98-ban én lemaradtam erről a játékról és azóta se pótoltam, de igyekszem úgy hozzáállni, ahogy például egy mozi fanatikus megkapja a kedvenc filmjének a következő részét. Iszonyatosan nagy teher lehetett a Blizzard gárdáján a fejlesztések alatt, hisz pokolian nagy elvárásoknak kellett megfelelniük, ha minőségi produktumot szerettek volna a boltok polcain tudni. Az összkép vegyes, vágjunk is bele.


Mint említettem, kevés olyan játék volt a számítógépes történelem során, amely hasonló méretű hype-ot generált volna maga körül, és az EA Command & Conquer-jei örökre figyelmezető jelzések lesznek arra, hogy a kiadók hogyan képesek a nagy büdös semmit eladni egy ismert, bevált márka neve alatt. A Blizzardnak két lehetősége volt mikor nekifeküdt a programnak: vagy követi az első rész által kitaposott gyűjtögetős-építgetős stílusát, vagy eldobja ezeket a formulákat és Warhammer illetve C&C4 mintára építkezik. (esetleg egy merőben új koncepciót alkalmaznak). A legelsőt választották, de tulajdonképpen bármelyikkel hatalmas kockázatot vállaltak volna fel, és ugyanígy a választott sémának is megvan mind a jó és mind a rossz oldala.

Első benyomásra nem változott semmi: a menü designos (hadd jegyezzem meg a képekkel és szövegekkel tarkított telepítőt – nem is értem mások miért nem csinálnak már ilyet), a single player funkcióra rákattintva pedig már benn is vagyunk a misszióban, mely során egyelőre csak a Terran frakcióval lehet játszani. Kezdő játékosoknak most szólok, hogy a StarCraft 2 nehéz játék. Nagyon nehéz. 4 választható nehézségi szint van, ebből a felső kettő amolyan bemutatása a játéknak, az igazi izgalmakat és adrenalin löketet a másik kettő fokozat hozza majd el.

Az első pálya még csak amolyan puszilkodós; megszokott módon, felülről kell irányítani pár babszemjankót és megtenni, amit kiír a játék. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy lesznek egyre nehezebbek, de változatosabbak is a pályák, küldetések. Van amelyiken épp egy felrobbanó Nap miatt kell gyorsan megszereznünk valamit, miközben a pálya egyre nagyobb része kerül lángtenger alá. Zseniális. A klasszikus „gyűjts-építs-támadj” játékmenetet igencsak feldobják az ilyen apróságok, és a pályákon látható összes elem érdekesen, jól fel lett építve. Küldetések után mindig visszatérünk a Hyperion űrhajóra, ahol rengeteg lehetőség közül enged választani a Blizzard, példának okáért van egy labor, ahol a megszerzett zsákmányokért különféle technológiákat vásárolhatunk, illetve akad olyan menüpont is, ahol pedig a megszerzett egységeinket tudjuk úgymond „tuningolni”. Vannak jelentéktelenebb, de ugyanúgy izgalmas kiegészítések a hajón, ahova bármikor kattintgathatunk, és új információkat árulnak el.

Azonban bármennyire is élveztem az egyjátékos részét, muszáj megemlítenem, hogy mint „nem rajongónak” bizony igen hamar, 2-3 pálya után valami rettenetesen monotonná vált a játék, főleg a második végigjátszás során (újra kellett kezdenem az egészet, mert véletlenül letöröltem a játék könyvtárát…). A pofás vagy épp logikus újítások ellenére már nem volt ugyanaz a fíling, mint régebben végigtolni mondjuk az első Command & Conquert. Hogy ez valós negatívum-e, azt mindenki döntse el maga, de szerintem nem vagyok egyedül ezzel a dologgal.

Multiplayer, skirmish.
A multiplayer részét ugyan nem próbáltam, de a neten fellelhető információk alapján bár kissé egyszerűsödött is a játék az új játékosok miatt, de semmi olyan negatív hozzászólással nem találkoztam, ami valamilyen nagy problémát ecsetelne a játékmenetben, esetleg a balanszban. Az újonnan behozott egységek remekül beilleszkednek a régiek mellé, de persze azokat is érte némi finomítás. Egyébként megújult, erősség beosztós rendszerrel üdvözöl a BattleNet, és rengetet infot eltárol a játékunkról, a dolgainkról ez a beépített program.

A skirmish módban ugye meg lehet mérkőzni gépi ellenféllel is, és persze valódi társat is berakhatunk magunk mellé, de ez nem nagy újdonság. Természetesen mind multiban, mind skirmish módban rendelkezésre áll a 3 választható frakció (Terran, Protoss, Zerg) és az fent említett netes kutatómunka illetve saját meccseim alapján (persze gép ellen) azt lehet mondani, hogy nagyon jól, szinte tökéletesre csiszolt balansszal büszkélkedhet a StarCraft 2. Bár patchek jövögetnek hébe-hóba, a játék ma azon ritka kivételek közé tartozik, melyről bátran merem azt írni, hogy kész lett. Korrekt, kielégítő élményt ad az epizodikus megjelenés ellenére.

Az első képek alapján nekem baromira nem jött be a játék, és ez az első megjelent videókkal is csak egyre mélyebbre temette magát, de miután elindítottam az első pályát, kellemeset csalódtam az állítólag WarCraft 3-mas motoron. (a játék amúgy szokásos Blizzard mozival kezdődik: tű éles kép, látványos és fejlett animációk, viszont kicsit túlerőltetett jelenetek és karakterek, illetve azoknak a megnyilvánulásaik) A motor rendkívül jól skálázható, és legmagasabb beállításokon igencsak impozáns látványt képes nyújtani, főleg harc közben, amikor az egész képernyőn mindenféle egység mozog, vagy épp robban valami, vagy valami mozog a háttérben(kutyák, emberek, gépek stb).

Zárásképpen megemlíteném a játék igencsak magas árát (13-15 ezer forint), mert ennyi pénzért én azt mondom, hogy maximum rajongóknak éri meg illetve azoknak, akik imádják a stratégiai játékokat.
Kellemesen szórakoztam a küldetések alatt, de se rajongó nem lettem, se a várva várt forradalom nem jött el, sőt néhol kifejezetten unatkoztam és inkább csak egy kérdést írnék a végére: Mikor jön ki végre a Diablo 3?

 87%