2011. február 14., hétfő

xy




I.


Levél az ötvenes évekből

Drága Szerelmem! Lassan két éve, hogy nem találkoztunk, de a szerelmet semmi kín, semmi háború nem tudja kiűzni belőlem. Viszont most nagy szükségem lenne rád, és a többieknek is. Az oroszok lassan eljutnak Pestre és egyelőre senki nem tudja megállítani őket. Írtam levelet a bíróságnak, hogy mihamarabb szabadon engedhessenek téged, mert a stratégiai, katonai tudásod felbecsülhetetlen. Ám folyamatosan csak falakba ütközöm, amiket nem tudok áttörni. Ráadásul egy eltévedt golyó a kórháznál elvitte Líviát is, és így már csak Gregorics őrnagy maradt az egyetlen, akiben megbízhatok. Tudom, hogy nehéz neked a börtönben, de kinn se sokkal rózsásabb a helyzet és olyan állapotok uralkodnak, amikre talán egy ember se készült fel. Kérlek, tarts ki, hamarosan meglátogatlak.

Szerelmed, Júlia


******


Egyedül volt…
Rideg, őszi szellő fújt be az apró cella még apróbb ablakán, de a sötét sarokban kuporgó férfi még csak meg sem próbált felállni, hogy beszippantsa a friss levegőt. A dohos, pinceszerű helyiség egy normális ember számára talán elviselhetetlen lett volna, de ő meg se moccant. A tömör vasbeton ajtó már régóta fogva tartotta az alig pár méter átmérőjű cellában, és nagyon úgy tűnt, hogy sose nyitják ki. Ételt, vizet csak nagy ritkán kapott, ami miatt gyakorlatilag csontsoványra fogyott, a kevés mozgás pedig az utolsó csepp erejét is elvette.
Ám ő nem aggódott. Nem volt ugyan vidám, se szomorú, se ideges. Csak nyugodt. Végtelenül nyugodt. Koszos, szakadt ruha fedte körbe bűzlő testét, de már jó ideje ez sem zavarta. Lélekben teljesen máshol járt. Szemeivel egyszer sem pislogott, csak meredten bámult előre a vaksötétbe.

Aznap a szokottnál is nagyobb csend uralkodott az egész börtönben. Senki nem szólalt meg, senki nem csapott lármát és az őrök is ki tudja mióta nem jártak feléje, hogy valami moslékot beöntsenek neki. Ott kuporgott egyedül a nedves, hideg köveken és néha rápillantott ökölbe szorított kezére. Jó ideje nem volt levágva a koszos körme, és a bőre is kirepedezett a fürdetlenségtől.
A wc is hónapok óta eldugult, emiatt öblös, kemény szag terjengett, amit a pici ablak nem tudott normálisan szellőztetni… de őt ez sem zavarta.  Egy ideig még ivott a mocskos vízből, amit az eső szórt be egy rozsdás vödörbe, de már az sem érdekelte. Érezte, ahogy elhagyja az ereje… szemei le-lecsukódtak, majd újra kinyíltak.

További üres percek teltek el néma csendben, míg nem valaki el kezdett babrálni az ajtóval, aminek hatására hátrébb húzódott pár centimétert és próbált elbújni a sötétség árnyékában. Az eddig eltúlzott nyugalmát hirtelen feszengés, idegesség váltotta fel.
Júlia állt az ajtóban, kezében egy gyertyával, aminek a fénye szórványosan beterítette a cellát. Könnyes szemekkel lépett be hozzá egy kissé megviselt ruhában.

- Ó, szívem… rettenetesen nézel ki.
Próbált közeledni a lány, de a férfi megálljt parancsolt tekintetével.
Júlia nem értette ezt az egészet, hisz annyi ideje szerette volna újra átölelni szerelmét, erre egy ilyen durva reakció fogadta a közeledését.

- Tűnj el, kérlek… Nem kellett volna…
Csak egy-két szó tudta elhagyni a férfi száját, annyira erőtlen volt.

- Drágám, könyörgöm… Mi van veled? Hadd segítsek rajtad.
- Nem kellett volna idejönnöd. Már majdnem sikerült, de te mindent… elrontasz…

A férfi ekkor felállt, így Júlia jobban szemügyre tudta venni az arcát,  azt az arcot, ami bele volt égve az emlékeibe, és ez pillanatok alatt kámforrá is vált. Vonásai már csak nyomokban tartalmazták azt, amit a lány ismert és legfőképpen a szemei árulták el, hogy nagy baj van.

- Mi történt veled szerelmem? – hangja megbicsaklott - Mi történt veled? -
- Hogy mi történt velem? – a férfi szája egy torz mosolyt kezdett formálni… - Semmi nem történt, örülök, hogy itt vagy. -

Júlia ledermedt.
Ki ez az ember? Merre vagy szerelmem? Mi folyik itt??

A bűzlő, mocskos férfi nem sokat tétovázott és megragadta kedvesét a nyakánál, aki kiejtette a gyertyát a kezéből. Úgy szorította a lányt, ahogy valaki a legősibb ellenségét. Tekintetéből düh és öröm egyszerre sugárzott és semmi nem érdekelte, csak az, hogy gyilkoljon. Nem számított, hogy élete szerelmét fojtogatja. Mikorra szinte az utolsó csepp életet is kipréselte belőle, megemelte, majd minden erejével nekivágta Júliát a falnak.

Boldog volt.

Szépen, lassan elindult a nyitott ajtón keresztül, de sokkal nehezebben ment a mozgás, mint amire számított. Elesett, vért köhögött fel és el kezdett kúszni előre a folyósón. Senki nem volt a közelben, de talán pont ez jelentette a szerencsét. Csorgott le a nyál a száján, és próbált minden erejével tovább haladni, de teste megadta magát. Izmai megrándultak, majd élettelenül nyúlt ki a folyosó kövein…

Újra halotti csend lett úrrá. A leesett gyertya halovány fénye még mindig megvilágította a kicsiny cellát, és azt a sarkot is, ahol a férfi kuporgott ezelőtt.
Egy összegyűrt, átázott levél hevert a mocsokban, Júlia holtteste mellett. Ezt szorongatta a férfi a markában, mielőtt ez az egész megtörtént…
 

3 megjegyzés:

  1. Ügyes munka, igazán sok minden lehetne még belőle ha folytatnád. Hajrá

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a visszajelzést! A többi fejezet már mind fel van vázolva, s ha lesz időm, kedvem illetve pozitív visszajelzések, akkor neki látok.

    VálaszTörlés
  3. Nagyon-nagyon tetszik,jó lett :) Küldöm a pozitív visszajelzéseket....láss neki :D

    VálaszTörlés